Műemlékes nyilvántartási szám: CJ-II-a-B-07673

A gyalui várkastély a legfontosabb Kolozsvár környéki műemlékek egyike, amely kiemelkedő szerepet játszott Erdély történelmében. Az első ízben 1246-ban említett uradalom a középkorban az erdélyi (katolikus) püspökség birtokát képezte. Az itt felépült vár (castrum – első említése 1426-ban) az erdélyi püspök nyaralópalotájaként szolgált (domus – 1456, majd pallatium – 1465). A XV. század végén az épületegyüttest a humanista műveltségű Geréb László püspök, Mátyás király unokatestvére bővítette és díszítette a korai reneszánsz stílusában. Ebből az időszakból maradt fenn az a néhány domborműtöredék (többek között a püspök puttik által tartott címere, amelyet a kolozsvári Történeti Múzeumban őriznek), illetve a kapualjba utólagosan befalazott gyámkövek, amelyek stilisztikai rokonságot mutatnak néhány ekkor épült firenzei palota, valamint a budai királyi palota díszítőelemeivel.

A vár jelentőségét jelzi, hogy 1541-ben politikai tárgyalások helyszínéül szolgált (röviddel ezután, 1542–43-ban javítási munkálatok folynak, erről tanúskodik az északnyugati tornyon elhelyezett kőtábla), majd egy ideig Izabella királyné, János Zsigmond első erdélyi fejedelem édesanyjának a rezidenciájaként működött.

Ebben az időszakban az épületnek erődítmény jellege volt, a saroktornyokkal (itt tárolták a hadifelszerelést) megerősített, lőrésekkel ellátott várfalon belül az épületek nagy része a falaktól elkülönítve, az udvaron állt, mivel védelmi okokból a várfalat szabadon hagyták.

Miután 1556-ban a püspöki javakat kincstári tulajdonná nyilvánították, a várat többen is birtokolták. Ezek közül a Rákóczi család játszott (1633-1660 között) alapvető szerepet az épület fejlődésében: I. Rákóczi György fejedelem rendelte el a középkori vár átalakítását díszes fejedelmi rezidenciává. Így 1638–1652 között a középkori épületeket lebontották vagy átalakították, illetve beépítették az új, négy épületszárnyával egy belső udvart övező, négy saroktornyos késő reneszánsz várkastélyba. A tornyok emeleti szobáit a fejedelmi család lakószobáivá alakították át (a fejedelem az északnyugati toronyban lakott, amely a forrásokban „Urunk bástyája”-ként szerepel, felesége pedig a délnyugatiban – „Asszonyunk” bástyája), a szárnyak emeleti szobáinak egy része pedig reprezentatív funkciót töltött be. Ma is felfedezhetők a gyámkövek nyomai, amelyekre az egykor itt található boltozatok támaszkodtak, illetve a források szerint az Alvincen letelepedett habán fazekasok által készített csempekályhák díszítették a termeket.

1663-ban Bánffy Dénes révén a birtok a Bánffy család tulajdonába került. A Rákóczi-szabadságharc során 1707-ben erősen megrongálódott vár körülbelül 1838-ig hevert romokban, ekkor építtette újjá Bánffy Dénes, Bánffy György kormányzó fia, amely során eltávolíttatta a védelmi elemeket. Később a kastélyt több tulajdonos birtokolta, viszont 1911-ben Barcsay Tamásné gróf Bánffy Katalin visszaszerezte, és 1948-ig maradt a család tulajdonában.

Az államosítást követően 1972-től a kastély 2012-es visszaszolgáltatásáig fogyatékkal élő gyermekek iskolája és bentlakása működött az épületben. 2014 óta a Traditio Transylvanica Alapítvány magántulajdonában van, amely az épületegyüttes helyreállításán dolgozik. A munkálatok befejeztével kulturális központként fog működni.

Érdekességek:

1. A kastélykertben, az épület közelében egy római castrum falainak nyomait találjuk. A katonai tábort az 1950-es években tárták fel a régészetileg, majd romként mutatták be. A kutatók szerint ez volt Dacia római tartomány nyugati határának (limes) egyik legnagyobb erődítménye. Két építési fázis eredményeként jött létre: az első, föld és fa anyagú katonai tábor Traianus császár idejéből származik, ezt követte a Pannóniából idehozatott ala Siliana egység által a II. század első felében épített kő erődítmény. A középkorban a castrum romjai még láthatóak lehettek, mivel a kastélyban a közelmúltban végzett kutatások során olyan római kőanyagot is sikerült találni, amelyet a középkori várat építők a katonai tábor romjai közül emeltek ki.
2. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) című munkájában részletesen beszámol egy „híres fejedelmi lakadalom”-ról – 1702-ben a gyalui várkastélyban tartották meg Bánffy György kormányzó leánya, Anna és borosjenei gróf Székely Ádám esküvőjét. „Hosszú szín volt az gyalui vár előtt csinálva”, ahol „ötven asztal volt […] elkészítve”, mindent gazdag textíliákkal díszítettek, illetve „napkelet felől, külön volt csinálva az Majestás helye”, ahol a császárt képviselő „császár-képe”, gróf Rabutin foglalt helyet. „Hosszan az színben végig tíz rendbéli pohárszék volt, […] azon sokféle ivóedények voltanak, [….] némelyek tiszta aranyból, némelyek rubintokkal, smaragdokkal, gyémántokkal megrakva […].” A felsorolt étkek közül külön említést érdemel I. Apafi Mihály egykori konyhamesterének remekműve: a „pástétum”-ból „ad vivum” készített Fogaras vára, amelynek „körül az árkában víz volt, az vízben eleven apró halak úgy firkoltanak”. A pompás lakodalom (a császár tiszteletére három ágyúból lőttek „úgyhogy az várban levő üvegablakok is összeromlottanak”) viszont hamarosan „zajgás”-ba csapott át, valamint a temérdek mennyiségben elfogyasztott bornak köszönhetően (amelyeket nagy kádakban tároltak) „[ú]gy eldőltek az asztali vendégek az sok ital miatt, mikor táncolni kellett, alig volt egynéhány férfi”. Kétszáz évvel később a várkastély egy újabb menyegzőben játszott fontos szerepet, immár mint gróf Bánffy Katalin hozománya báró Barcsay Tamással való házassága alkalmával.

Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum