A torockói házak, porták önmagukban is tükrözik a település egykori életének kettősségét: egyfelől a városi követelményekhez való gyors illeszkedést, a felzárkózás igényét, másfelől az erős helyi hagyományokból táplálkozó és tovább élő népi kultúra jelenlétét. A Felső Piacsor szigorú rendben sorakozó méltóságteljes, fehér házai ott lehetnének Erdély, vagy a Kárpát-medence bármelyik kisvárosában. Ha a vasbányászat alkonya nem kényszerítette volna e máig tartó téli álomba Torockó gazdasági életét, akkor ez az örökség ma a bányavárosok kultúrájához lenne kapcsolható.  Nem kevésbé igaz azonban az is, hogy amennyiben a bányászat a XX. század második felében is tovább él, ma gyárkémények és lélektelen, szürke tömbházak árnyékában nagyon nehezen lehetne az egykori népi építészet és kultúra emlékeit keresni. A bányák megszűnése egyértelműen a mezőgazdaság, és ezzel a falusi létforma felé terelte a torockóiak sorsát.

Torockó településképét a városias hangulatú tér négy oldalának egyazon korból származó, módos klasszicista ornamentikájú, múlt századi polgári ízléssel épült lakóházai teszik egységessé és nevezetessé.

A közép-európai településformának megfelelő négyszög alakú főtér és a szalagtelkek szabályossága arra enged következtetni, hogy a falu településszerkezete nem lassú természetes fejlődés nyomán, hanem egy vagy több lépcsős telepítés, a telkek egyidőben történő kitűzése eredményeként jöhetett létre.

A tér közepén látható a kőfallal kerített unitárius templom. A templomkert falához néhány üzlet és az 1882-ben alapított, muzeális értékű szerkezeteknek helyet adó tűzoltóállomás kapcsolódik. A templomegyüttes közvetlen szomszédságában állnak az 1595-ben alapított iskola új, XIX. századi épületei. A tér déli oldalán az egykori tágas piac területére állami rendeletre 1938-ban a görögkeleti templom, és 1977-ben egy tömbház épült. A piactér északi oldalán egy medencés kút, az eredetileg fából készített nagy vajor áll. Elnevezése a tó jelentésű német Weiher szóból magyarosodott. Különböző részei egyaránt szolgálnak itatásra, ruha-, illetve szőnyegmosásra.

A tér magasabban fekvő nyugati oldalán a Felső Piacsoron sorakoznak  Torockó legmódosabb lakóépületei, az egykori vaskereskedők és  hámortulajdonosok, a vasváltók és verősgazdák házai. A szemben levő oldalon, az alacsonyabban fekvő Alsó Piacsoron az ún. hidegkovácsoknak, a vasművesség mestereinek szerényebb, hasonló jellegű, ám kovácsoltvas tartozékokban igen gazdag házai állnak. Itt van az egykori járásszékhely, a mai polgármesteri hivatalnak és néprajzi múzeumnak otthont adó emeletes épület is.

Az Alsó Piacsor északi meghosszabbítása az Alsó utca, és ennek rövid leágazása, a nevében is egykori lakosaira, a fegyverkovácsokra emlékeztető Puskás utca. A Felső Piacsor déli meghosszabbítása a Torockószentgyörgy felé haladó Szentgyörgyi utca, melyben a földművesek házai között helyet kaptak a Bosla és Zsakó család módos kúriái is.

Torockó fehér házainak legértékesebb része, a klasszicista ízlésű polgári épületek a XIX. század húszas éveitől kezdődően jelennek meg, és az 1870-es tűzvész utáni években terjednek el. (A feljegyzések szerint ekkor, a Felső és Alsó Piacsorra egyaránt kiterjedő tűz 40 gazdának semmisítette meg minden épületét.) Alaprajzuk az őket megelőző boronafalú jobbágyházak örökségét veszi át, azaz szoba (első ház)–konyha (pitvar)–kamra (hátulsó ház) felépítésűek, néhol a konyha helyet cserél a kamrával, és gyakran ezek a házak további szobákkal bővülnek.

E kőházak egyéniségét az arányaiban és díszítésében egyaránt jellegzetes homlokzatképzés adja. A ház fehérre meszelt homlokzatát vízszintes irányban övpárkány és gazdagon díszített, esetleg fogazatos ereszpárkány tagolja. A zöld zsalugáteres ablakok által meghatározott mezőkön általában íves fejezetű, kannelúrás vagy kváderes pilasztert láthatunk. Az ablakok alatt szalagfonatos vagy geometrikus díszítés található. Az ablaknyílások fölötti mező gazdag, jellemző a félkörös virágszirmos díszítés, melyet szegélyezhet csipkézett téglalap alakú stukatúra vagy ívelt, esetleg a ház teljes szélességét övező párkány. A meszelt tégla oromfalon elhelyezett ablak nagyságú nyílás a mezőgazdasági termények könnyebb beemelését szolgálta. A házak boltozott pincéiből gyakran nyitnak az utcára is ajtót, hogy az itt tárolt vastermékek könnyebben hozzáférhetők legyenek. A ház tartozékai a mívesen elkészített kovácsoltvas zárak, kilincsek, ajtógombok, hevederpántok, reteszek és támkúpok, a nyílszerű ablakrácsok, és egyéb vasalatok.

A fehér kőépületek másik nagy családja az eklektikus polgárházak jellemzőikben szorosan kapcsolódnak a klasszicista típushoz. Sajátosságuk a városi építészet eklektikus díszítésvilágának alkalmazásában rejlik. Megjelennek a szélesebb, vakolt ajtó- és ablakkeretek, a vastag, hajlított timpanonok, a kannelúrás, esetleg kettős féloszlopok, betétes tükrök, figurális párkányok, erőteljes sarokarmírozások, ám a bányászat és a vasipar fokozatos megszűnte miatt már ritkábbak az értékes kovácsoltvas elemek.

Később épülnek urbánus hatást mutató, az utcára hosszú homlokzatukkal forduló házak és emeletes vagy két lakószintes épületek. A múlt századforduló táján alakult ki a polgárosodó Torockó történetének legpezsgőbb társadalmi és gazdasági élete, ami építészeti szempontból elsősorban a Főteret, és ezen belül ennek funkcionális változatosságát befolyásolta. Több vegyesüzlet, fűszerbolt, kocsma, mészárszék, vendéglő léte bizonyítható, de tudunk fogadóként működő emeletes házról, takarékpénztárról, postáról, cukrászdáról, gyógyszertárról is.

Kár, hogy a bányák bezárásával ennek a pezsgő életnek, a fejlődésnek és ezzel a nagy építkezéseknek is vége szakadt. Ez a megtorpanás, és az a tény, hogy az 1860 után épült házak minőségileg megállták a helyüket azt eredményezte, hogy ez a nagyszerű építészeti örökség napjainkig szinte sértetlenül fennmaradt.

Torockó legmagasabban fekvő részein az egykori bányászcsaládok telkei állanak. A Piactér északnyugati sarkából indul a Felső utca, melynek folytatásaként a bányák felé emelkedik az alsó szakaszán fűrészfogas beépítésű Bányász utca. A Gatyaület és az Új utca tengelye a Piactérrel jobbára párhuzamosan, a Felső Piacsor telkei végében igyekszik követni a szintgörbék vonalát. Az Új utcának neve is mutatja, hogy későbbi keletkezésű; keleti sorát a Felső Piacsor hosszú telkeiből választották le. Jellegzetes hangulati eleme a faluszövetnek a kikövezett, keskeny Sikátor, mely kőfalak és kerítések között húzódva köti össze az Új utcát a Felső Piacsorral. Szintén hangulatos, csendes része a településnek a Felső Szurdik, egy kettős zsákutca, melynek kiszélesedésében a Kis Vajor áll.

Elsősorban a település ezen részein láthatjuk azt a néhány XVIII. századi jobbágyházat, melyek homlokzatképzésükben és szerkezeti megoldásaikban jól elkülöníthető, egyedül Torockóra jellemző típust alkotnak. E házak fő jellemvonása, hogy gerendafalaikat csak az egykor pirosra festett ácstokos ablakok szintjéig tapasztották és meszelték. Többnyire három helyiséget foglalnak magukban: a szobát, amelyet háznak (első háznak) neveznek, a konyhát (pitart), melynek „világossága“ a pitar udvara, hátulsó része, ahol a kemence állt, a pitar kamrája, és végül a hátulsó házat, vagy kamrát, mely lehetett lakótér is. A keresztvéges rönk-boronafalakat a szépen munkált ácstokos ablak- és ajtókeretek tagolják, merevítik. A falakra deszkafödém támaszkodik, melyet az utcai szobában mestergerenda tesz teljessé. A helyiségek padozata vert föld vagy deszkapadló. Az eredetileg kontyolt, füstlyukas tetőt mára javarészt egyszerű szarufás szerkezetű (kakasülős), csonkakontyos fedélszerkezet váltotta fel, a zsindelyhéjazatot pedig általában cserépre cserélték.

Az Alsó Piacsort megszakító, ennek közepén, a Székelykő irányába ereszkedő utca a Szoros, amely egy hídon áthaladva a Kis Piactérbe torkollik. A szabálytalan téren a patak vizét felhasználva egykor vízzel hajtott verők (hámorok), később malmok működtek. Ritkaságként számon tartott népi építészeti emlék az 1752-ből származó ma is működő malomszerkezet és a hozzátartozó molnárház. A felülcsapós patakmalom egy korabeli kohó helyén áll, kőpadgerendáját Torockó címere, és egy latin nyelvű felirat díszíti.

A Kis Piactérről indul az Alsó és Felső Kővár utca, melyben mezőgazdászok és verősgazdák házai egyaránt álltak. A település ezen részén talán a legváltozatosabb az építészeti örökség. A jobbágyházak, valamint a klasszicista, illetve eklektikus polgárházak mellet nagy számban láthatunk itt korai és késői népi jellegű épületeket. A XIX. századi polgárosodási folyamatból Torockó szegényebb rétegei kimaradtak. Építkezéseikben csupán az arányok, és egyes formák utánzásával próbálták és tudták követni a polgári épülettípusokat.

A korai parasztháztípus általában boronás vagy zsilipelt szerkezetű falaira deszkafödém támaszkodik. Tetőszerkezete egyszerű kakasülős, leginkább vízvetős csonkakontyolt, héjazata cserép, ritkábban zsindely. Tapasztott és fehére meszelt homlokzataik ritkán díszítettek, jellemző forma az egyszerű vagy kettős vakolatkeret. Pallótokos ablakaikat fatáblák fedik.

Alaprajzukat tekintve szintén egytraktusos felépítésűek, két- vagy három helyiséggel, de ebbe a csoportba soroltuk a nagyon egyszerű, egyosztatú, kunyhó jellegű épületeket is. A keltezés szempontjából ez a legbizonytalanabb épületcsoport – csak néhány, a XIX. század utolsó negyedében felépült háznak ismert az építési éve. Ugyanakkor az egyes épületeken felfedezhető kisméretű, kovácsoltvasrácsos ablak vagy gömbfaboronás szerkezet arra utal, hogy ezek keletkezésének ideje a XIX. század első felére valószínűsíthető. A legtöbb korai népi ház azonban olyan építészeti megoldásokkal rendelkezik, amely végigkíséri a vizsgált periódust, sőt nem zárhatjuk ki XX. századi keletkezésüket sem.

A XX. századi építkezések, a megfelelő gazdasági háttér hiányában, már csak ritkán vitték tovább a polgári igényességet. Annak ellenére, hogy a késői népi épületek tömegükben követni próbálták a XIX. századi polgárházakat, fokozatosan egyszerűsödtek, mindinkább visszatérve más falvak népi építészetében is jelentkező formákhoz.

Építőanyaguk javarészt tégla. Nyílászáróik a XX. század első felét jellemzik, ilyen például a harmincas évekből származó háromosztatú főhomlokzati ablak. Rendszerint nem rendelkeznek kovácsoltvas részlettel, stukkódíszítéssel, vagy faragott kő elemekkel. Homlokzatuk általában vakolt, gyakrabban színes, azonban előfordulnak vakolatlan téglaépületek is. Homlokzatdíszítéseik hiányoznak, vagy teljesen idegenek a korábbi hagyományoktól.

Az Alsó Kővár utca végét, és a folyatásában kezdődő Cigánysor kezdetét a Székelykő egyik leghangsúlyosabb, Kő Farka elnevezésű, meredeken aláfutó sziklaéle jelzi. A Cigánysoron kis, szabálytalan telkeken álltak a legnehezebb kohómunkát végző ún. cigánykovácsok egykori kunyhói. Ezek lakói az ötvenes években nagyrészt új házakba költöztek.

Torockón szokássá vált az épületek építési dátumát szemöldökgerendába, mestergerendába, majd később emléktáblára feljegyezni, ezért a hagyományos lakóépületek és csűrök mintegy felének ismert a pontos építési dátuma és építtetőjének neve. A XVIII. századi évszámok egy részét szöveg kísérete nélkül, az ajtók szemöldökfájába vésték be, de fennmaradtak latín szövegbe foglalt évszámok is. A XIX. század első felétől kezdődően a torockóiak az udvari homlokzatok főbejárata fölé egyre gyakrabban helyeznek az építtetőknek emléket állító kő, esetleg vakolatból kialakított „emléktáblát”. E polgári igényeket tükröző feliratok ma 58 épületen láthatók, néhánynak igényesen fogalmazott szövege van. A táblákat gondosan faragták, és általában valamilyen mértani- és virágmotívummal, ritkábban Torockó címerével díszítették.